Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Az 50 éves Rozival egy szociális munkás beszélgetett arról, hogyan kezdődött az élete az utcán, amikor hajléktalan lett a fiával.
„Első napunk az utcán, fiammal, aki súlyos pszichiátriai beteg, drogfüggő. Első éjszakánk az utcán sétálva buszozással telt el. Fogalmunk nem volt arról, hogy léteznek hajléktalan szállók, semmilyen segítséget nem kaptunk. Nem akartam fiamtól elválni, én neveltem a gyerekeimet, nagyon erős kötődés van köztünk. Rájöttünk, hogy fel lehet törni lakásokat, üzlethelyiségeket, a lényeg az volt, hogy önkormányzati lakás legyen, mert akkor nem büntetnek. Ezt mondták, úgy hallottuk.
Aztán mikor többször kidobtak a rendőrök és bevittek, kifeküdtünk a lakásunkhoz, a bank mellé. Beágyaztunk, vittünk szivacsot, párnát, paplant. Otthonosan berendeztük azt a beugró részt. Aztán nem is tudom kitől hallottuk, hogy vannak ilyen szállók, mert sok problémán volt a közterületesekkel, aztán bekerültünk egy hajléktalan intézménybe. Nekem nagyon tetszett. Az első napunk alatt nyüzsögtek a poloskák, de aztán az igazgató által kaptunk egy másik szobát, amit gyönyörűen berendeztük. A fiam kezelhetőbbé vált, kevesebbet drogozott, szedte a gyógyszereit. Csak hát eljártam dolgozni, és a gyomromba egy gumó keletkezett, mert nem tudtam mire térek be a szállóra, nem tudom, mi történt a fiammal. Volt hogy „Hannibál lettem”, kiabálta. Meg véresnek látta az arcomat, hol agresszív volt, hol lement gyerek szintre, 5 éves gyerek szintjére. Sokat beszélgettem vele, kezeltem a kezén a tályogokat. Sok erőm elment vele, de hát nem is bánom, a gyerekem.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Dühömben, hogy a szálló nem segített, a szálló előtt aludtunk, minden este. Egy egész nyarat ott töltöttünk, éjszaka másztam be az erdőbe a holminkért. Engem beengedtek mosni, fürdeni. Rendőröknek sokat köszönhetek, nagyon sokat segítettek nekünk. Vizet hoztak, ételt hoztak. Aztán gondolkoztunk, jön a hideg, be kéne menni egy szállóra. Bementünk egy ismert szállóra és az állkapcsunk lent maradt, sokáig lent maradt… napokig, hetekig… nem tudtuk az idejét eldönteni, ültünk mind a ketten, mereven ültünk.
A szálló, az maga volt a börtön, ahová a zsidókat annak idején deportálták, mintha az őskorba tértünk volna vissza, ilyet én még nem láttam… és megint kimentünk az utcára. Hogy idegesítsük a nyolcadik kerületet, kifeküdtünk a troli megállóba, a Baross utcába, mivel ott laktunk 25 évet, a Barossba. Ott hívtak mentőt, vagy a rendőrök leálltak velünk beszélgetni, ott ismerősök voltunk, ott laktunk.
Annak a szállónak két területe van, mindkettőből kirúgatott a fiam, aztán még 2 szállóra, onnan is kirúgatott, és gondolkodtam, hogy el kellene vinni a gyereket pszichiáterhez, hiszen hosszútávon így nem megoldott, és azóta a fiam utcán alszik. Néha ő bement szállóra, de onnan is kirúgták, 4, 6 hónapra, de csak egy ideig tiltották ki. Így van 2-3 szálló, ahová menni tud. A gyerek kerül, bolyong, mikor melyikre tud menni.
Vagyis, hogy a Zsanett, akkor úgy döntöttem külön szállóra megyünk, de hát nem hagyom, csak mert a fiam. Elkezdtem élni az életem, elkezdtem keresni a szállókat és megismertem a páromat, aki hajléktalan. És akkor építettünk a jövőnket. Elment dolgozni, próbáltuk nevelgetni a gyerekeinket, próbáltunk élni, én az utcán bekómáltam, intubáltak, egy szervezet segített rendbe jönni. Három kórházat jártam be még. A párom segített, hogy adjam be az inzulint. Egy karácsonyi műsoron jöttünk össze, ott sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy 5 gyereke van. Kerestük a páros szállókat, hogy együtt lehessünk. Párommal több alkalommal kint aludtunk a Ligetbe, de csak azért mert ő nagyon családcentrikus, és hogy a fiammal legyünk. A fiam többször nekiment, nem tesztett neki a párom, de most már tudja kezelni, és a fiam is elfogadja őt.”
(Rozi, 2018. október 19.)
A posztokat hajléktalan emberek írják, szociális munkások közvetítésével. Céljuk, hogy megmutassák, nem közellenségek, hanem emberek, akik ugyanúgy csak élni szeretnének, ahogy bárki más. Ha neked is van történeted, írd meg nekünk a felfedel@gmail.com címre!