A zord külső, meleg szívet takar – Rozi történetének folytatása

Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash

Rozi meséli tovább az életét, hogy milyen az élet hajléktalanként, mit kellett megtanulnia ahhoz, hogy túlélje az életet.

Ez a szálló ahol leesett az állam, az egy kiképző tábor. Ugyanúgy a hajléktalanoknak és a szociális munkásoknak is.

Amelyik ott kibírja, az bárhol kibírja, s amelyik hajléktalan ott kibírja bármelyik szállón bírja.

Azért lettem hajléktalan…, rájöttem, régen elutasítottam minden koszos alkoholista hajléktalan embert. Miután bejutottam erre a szállóra, – mert a fiamat ott kellett hagyni, sajnos – rájöttem, hogy ott a csoport, a csapat – mi alakítjuk ez életünket – akármilyen zord a szálló, az ottani emberek alakítják. Csodálom a szociális munkásokat, hogy még mindig ennyi év után van bennük odafigyelés, szeretet, hogy van bennük érzés és, hogy milyen embereket látnak napi szinten.

Megtanultam megfigyelni az embereket, a társaimat, odafigyelni rájuk, és barátkozni velük, már nem néztem le őket, megpróbáltam megérteni őket.

Párommal is ott ismerkedtem meg egy karácsonyi műsor alatt. Felnevelt 5 gyereket, egyedül. Tíz évig nevelte őket, szomorú volt elkeseredett, feladta a reményt, szó szerint feladta a reményt. Én is elkeseredett voltam de én nem adtam fel a reményt, és úgy figyeltem fel erre az emberre először – mert én azt mondtam csöves ember nem kell nekem – , hogy a fiam annak idején mindig odament hozzá, mondom „ki ez az ember?” Kérdezgettem a gyereket ki ez? És a srác is mindig kérdezgette a fiamat, hogy hogy van. Aztán megkérdezte tőlünk, hogy eljöhet e velünk, mert látta, hogy minden este kint alszunk.

Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash

Egy sörrel a kezébe bandukolt mellettünk, próbált kapcsolatot teremteni, de nem jött be igazán. Mentünk a 8 kerületbe egy lakótelepi házba, ott éjszakáztunk a fiammal. Beágyaztunk  hálózsák, paplan párna, a beugró részbe, és a párom ült a lépcsőn, és próbált velünk beszélgetni, de nem sikerült. Aztán a fiam szólt, hogy menjen fel egy emelettel fentebb mert „anyám mellett nem fekszel”. Aztán felment. 

Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash

Reggel próbált 7 óra tájban kelteni, én is a fiam is elküldtük, hogy minket ne keltegessen, hát el somfordált. Aztán karácsonykor történt meg az eset, hogy beszélgettünk is, de többet nem akart velünk jönni alukálni, mert rájött ez nem olyan izgalmas dolog. A karácsonyi hangulatba, amit egy tanárnő csinált – nagyon ügyes volt – , ott elkezdtünk beszélgetni, mesélt a családról, és is az enyémről, kezdtem felfigyelni rá, hogy ez az ember nem is buta. Kezdet izgatni engem is, hogy lehet vele értelmesen társalogni, témáról beszélgetni, és szép lassan alakult ki a kapcsolat.

Jóban rosszban, a Ligetben, a szállókon, mindenhol.

Én ugráló harcos típus vagyok, ő meg nyugodt, nyugdíjas inkább. Szóval ez a szálló, ahol annak idején azt mondtam soha, sok mindent adott, megtanultam megismerni az embereket, és ez által ott sok jó embert megismertem. Most akármilyen bűz van, szeretettel megyek be, mert tudom, hogy azok az emberek szeretetteljesek, legyen az szocmunkás vagy hajléktalan. Lesz még folytatás…..(Rozi, Budapest, 2018. október 30.)

A posztokat hajléktalan emberek írják, szociális munkások közvetítésével. Céljuk, hogy megmutassák, nem közellenségek, hanem emberek, akik ugyanúgy csak élni szeretnének, ahogy bárki más. Ha neked is van történeted, írd meg nekünk a felfedel@gmail.com címre!