Klotild immár állandó szerzőjévé vált a blognak. Újabb levelét közöljük.
„Folytatás Klotild részéről a „Mocsokkal” kapcsolatban.
Tehát tisztelt olvasóim! Nem mindent írtam le Önöknek. Mint már említettem 2 éve találtuk a párommal a kiskutyát (MOCSOK). Hazavittük a bácsihoz, aki befogadott minket. A tejet, tejfölt egyszerűen nem ette meg. Mondanom se kell, hogy nagyon pici kutya volt. A tenyerembe belefért, kis tenyerem van (156 cm magas vagyok, vagy hogy mondjam, alacsony?!). Szóval el kellett mennie a páromnak újra a boltba, hogy vegyen valamit a kiskutyusnak. Összevagdostam neki azt a kis szalámit, vagy már nem is tudom, mi volt az. Az a lényeg, hogy jól lakott.
A párom minden hajnalban 3-kor kelt, takarított. Egyik hajnalban a kis Mocsok leugrott az ágyról, odament a páromhoz és szó szerint megugatta; szerintem leszúrta a páromat, hogy hova megy! Egymásra néztünk, nem tudtunk egymáshoz szólni: tudják, velünk aludt, és nagyon sokat beszéltünk hozzá. Amikor már nagyobbacska lett, eldugta a párom cipőjét (nem rágta meg), hogy ne tudjon elmenni. Megtalálta a cipőt, leszúrta a páromat, hogy megint elmegy.
Az lett a vége, hogy együtt mentünk el hajnalban dolgozni. A párom takarított (söpört), a Mocsok ugatta a seprűt. Ha esett az eső az ölemben volt, persze a tolókocsiban, rá az esőkabát, és így voltunk egy fedél alatt. Aztán következett a következő munkahely. Reggel 7 óra felé elmentünk egy bizonyos helyre, ahol megszántak minket egy kis apróval. Ez így ment napról napra. A Mocsok egyre nagyobb lett. Már kilógott a kis fejecskéje a tolókocsiból. Így is, úgy is akartam már gyakorolni járni: azt csináltuk, hogy a párom tolta a tolókocsit, tolókocsiban a táskám, azt mondtam a Mocsoknak: vigyázz a táskára, ő fogta magát, felugrott a tolókocsiba és vigyázott rá.
A végén el tudtam hagyni a botot. Ahova jártunk egy bizonyos összeget keresni, mindig egy néni jött összeszedni a kisüvegeket. Szintén bottal járt. A Mocsok kiugatta az egész teret. Azt hitte, hogy az én botom. El akarta a kis szájával venni a néni kezéből a botot.
Ja, azt még elfelejtettem mondani, ahova jártunk takarítani, ott a Mocsok mindig kapott egy kis ennivalót. Amikor nem kellett neki, hátra tettük a szatyorba. Ha valaki csak a közelébe ment a kocsinak, már vicsorított.
Hazaértünk. A párom szedett neki ennivalót, de közbe elfelejtett valamit a konyhából. Jön vissza (a Mocsok már evett) félreállt a kutya, a párom mellém ült, a kutya tovább evett. Amikor hideg volt a szobába, odabújt hozzánk. Azt mondta neki a párom bujj-bujj, odament a combjához és ott aludt egész hajnalig. Én meg majd leestem az ágyról.
A párom el szokott menni újságért. Vitte magával a kutyát, a Mocsok nem bírta kivárni, míg a gazdija le nem számol, fogta magát, mármint a Mocsok, fölszállt a villamosra. Jön vissza a párom, kérdezem, hol a kutya, nem tudja. Kiordítottam az egész utcát. Képzelhetik azt a pánikot, azt a fájdalmat, azt a dühöt. Egyszercsak telefonál a bácsi, megvan a Mocsok. Az egyik ismerősünk lefényképezte, ahogy visszajött a villamossal. Úgy tartotta vissza csokival. Hihetetlen. Ezért mondtam, Újpest lakosságának nincs annyi IQ-ja, mint a Mocsoknak. Nagyon szeretem őt.
Köszönöm, hogy elolvassák, elolvasták a kis igaz történetet. Természetesen szintén hálás vagyok a Szálló alkalmazottainak, akik leadják ezt a kis irományt.
Üdvözlettel
Klotild”
A posztokat hajléktalan emberek írják, szociális munkások közvetítésével. Céljuk, hogy megmutassák, nem közellenségek, hanem emberek, akik ugyanúgy csak élni szeretnének, ahogy bárki más. Ha neked is van történeted, írd meg nekünk a felfedel@gmail.com címre!