Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
József története szívszorító, bár arról nem mesél, hogyan került az utcára, a hajléktalanságig vezető út elrejtve ott van a soraiban.
Groszmann József vagyok, 1951.10.08-án születtem, dél 1 óra között a 8 kerület, Visi Imre utca 13. szám alatt. Egy szuterén helyiségben félig pincében. Mire kijött a mentő …..hosszú idő volt. Abban az időben olyan sok telefon nem volt, csak a házfelügyelőnek, és az egész utca oda járt telefonálni, ha valami fontos ügye volt. Mindenki használhatta, ha arra szükség volt, pl.mentő, orvos vagy hivatalos ügyek, erre a célra volt alkalmas. A mentő, ami kijött fapados volt, komoly felszereléssel nem volt ellátva. A Maros utcai szülészeti klinika inkubátorba nem kellett tenni, mert eléggé életvidám voltam, 3,75 és 57 cm.
Apámat keresték, forradalmár volt régen. Öngyilkos lett mielőtt kivégeztették volna, halálra ítéltek. Lőtték a Práter utcából az orosz tankokat. Mikor hazajött – mert a barátai bujtatták – azt mondta nekem „gyere fiam, megmutatom neked mit csináltam”. Én kérdőre vontam, hogy „hol voltál?” Azt hittem lóversenyen volt, mert nagyon szerette. Kivitt a Práter utcába, láttam a 25 szám alatt (utólag megnéztem), hogy egy orosz katona ki volt szegezve, lába fönt a kapura volt felkötve, fejjel lefele. Akkor még nem tudtam mire vélni a dolgokat, akkor 5 éves voltam. Koravén voltam, hamarabb éltem, mint a velem egykorú gyerekek. Láttam a furcsaságokat, emberek feküdtek a földön, az egyik része az úttesten a másik a járdán. Furcsa dolgok… nem volt a testnek feje…..Akkor még nem voltak emeletes házak, az épületek, egy vagy másfél szintesek voltak. (a 60-as években kezdték ezt rendezni).
1958-ban már megszületett az öcsém, akkor kaptunk egy szoba hallos második emeleti lakást. A Vajdahunyad utca 3 munkásőr laktanya volt. Ez végig akkor a nyomornegyed volt, lovakat tartottak a lakóházak között, ez még a 2 világháború közötti időszak.
Következő évben kezdtem az első osztályt, 1957-ben. A Práter utcai általános iskolában, a fiú részén, akkor ketté volt osztva. Elvégeztem a 8 osztályt 1965-ben, akkor lett édesapám öngyilkos. Direkt összeszedett egy tüdőgyulladást, mert akkor már tudta, hogy lebukott, és keresik. Nem akart a családnak rossz hírt, hogy ne a családon csapódjon az ostor. Történelem tanár volt az egyetemen, a diákjaival harcolt. Nem akart a családra meg az egyetemre szégyent hozni, ezért volt a betegség. Rögtön politikai megbízhatatlanság lett volna…….így is az lett, Én.
1968-ban amikor Csehszlovákia kitört a forradalom, a prágai tavasz, ők sem akartak függeni a Szovjetuniótól, akkor én szórólapot osztogattam a Lenin körúton, a mostani Oktogon sarkánál. Saját nyomdám volt, és a szórólapon az állt: „Tagadjátok meg a katonaságot mert ez nem a mi háborúnk, hanem a Szovjetek és a Cseheké. Mert mikor 1956-ban volt a forradalom, ők sem voltak itt”
Nem akartam felvállalni a nevemet, de végül megtudták, felismertek. 1969-ben katonának mentem, és ott egy látogatás alkalmával egy kommunista ember felismert. Ott le is tartóztattak, hadbíróság elé állítottak, és 5 évre jutalmazták ezt a tettemet, a vád: izgatás és lázítás volt.
Voltak tanuk, és a nyomdát is megtalálták (guminyomó volt, kézi dolog, sokkal nagyobb, mint a pecsét). Egyébként, akikkel ezt csináltam, sosem árultam el a nevüket. Barátaim is voltak, osztálytársaim, közös volt a dolog.
5 évet kaptam, de 1968-ban már nős voltam, akkor nősültem először, mert útban volt a baba. 17 évesen 2 gyermek apja voltam. 1969-ben született a lányom, mikor elítéltek 3 gyerekem volt. Aztán elváltam (jobban mondva ő vált el, mert én akkor börtönben voltam, rögtön el is választottak, az én hibámból).
Elváltunk, ő disszidált a 3 gyermekemmel, az NSZK-ba. Ez az illető egy jó barátom volt, az apáink is azok voltak. Ő akkor Münchenben élt. Mivel én a börtönben voltam, ők összemelegedtek, kivitte Ausztriába, és onnan Ausztráliába mentek. A mai napig is ott élnek. Néha néha telefonálgatunk egymásnak, láttam őket életben is, 1994-ben, akkor voltak itt Magyarországon.
Groszmann József, Budapest, 2018. november 06.
A posztokat hajléktalan emberek írják, szociális munkások közvetítésével. Céljuk, hogy megmutassák, nem közellenségek, hanem emberek, akik ugyanúgy csak élni szeretnének, ahogy bárki más. Ha neked is van történeted, írd meg nekünk a felfedel@gmail.com címre!